És hogy milyen profin szervezett és felkészült társaság kell ahhoz, hogy egy földön heverő kézilabda pálya nagyságú lapos izéből hatalmas lebegő ballon legyen, ami aztán fel is fog szállni veled!

Chevy (Illés Csabi), a pilótánk megkérdezte, hogy ki akar segíteni a ballon (helyesen „kupola”) életre keltésében. Gondoltam, én majd dokumentálom a folyamatot, de fél perc után Chevy a maga kedves és gyengéd módján integetni kezdett.

Gyanútlanul beálltam a ballon elejébe, hogy tartsam a „száját”, míg feltöltjük levegővel. (Ezt egy gigantikus ventilátor biztosítja, amit a filmeknél is használnak, ha szélvihart kell generálni.)

Igen ám, de amikor maga a ballon megtelik, akkor elkezdj játszadozni vele a szél, és azt a mittudomén hány köbméter repkedő levegővel töltött irgalmatlan lufit valahogy meg kell tartani.

Az volt az érzésem, hogy bármelyik pillanatban felkap a szél ballonostól, kosarastól, és majd bambán integetek lefelé, mint Dorothy az Óz-ban a Toto kutyának…

Mondjuk tény, hogy a felszállás külön attrakció.

De elmondhatatlan érzés felemelkedni.

Hihetetlen, hogy meleg levegő az egész, semmi más.

A talaj felett pár méterrel még minden tök izgi.

De amikor a Chevy gázt ad, és fellendülünk a szabad kék ég felé, akkor az ember elgondolkodik, hogy vajon mire lesz elég ez a vacak kis falap a talpa alatt, ami az egyetlen dolog közte és a több száz méterre lévő talaj között.

Namost elmagyarázták nekem, hogy mennyi erőt és hőt termel az a két égő, ami a meleget biztosítja a ballonba.

Hogy olyan, mintha kb. 5.000 hősugárzót irányítanánk felfelé…

Igen ám, de ettől az 5.000 hősugárzótól fél méterre ott van a fejem búbja, és nem mondanám, hogy nem érezni ebből a fincsi kis melegből valamicskét.

Jaaaaa, hogy ezért mondták, hogy „hozzatok sapkát, jól jön az”?

Hmmm, tudnak valamit ezek a ballonosok…

Namost ha fent van az ember, akkor övé a világ és övé minden csoda.

Akár a lent még végtelennek tűnő kukoricaföldek kis négyzetein mosolyog, akár olyan alacsonyan megy, hogy a kosár aljával megbólogattatja a napraforgó fejét.

Néha felriasztunk vadakat, pl. őzeket, amik fentről nyúlnak látszanak és nyulakat, amik meg őznek.

Ne kérdezd, hogy hogyan van ez, így van és kész. Saját szememmel láttam ezeket a Nyúl-őzeket.

Átrepülni egy település fölött, integetni mindenkinek és hallgatni a kutyakánont… Ugyanis MINDEN kutyát megvadít a ballon égőjének erős sziszegő hangja.

Megszámoltam: mindegyiket ugatott, kivétel nélkül.

Fenséges, felemelő, földöntúli és isteni dolog a szabad égben repülni!

Elnézni a tiszta horizontig, megcsodálni a Velencei tavat, ahogy még soha sem láttad, és térkép szerűen látni élőben egy település nyílegyenes útjait, v agy terepasztalhoz hasonló pályaudvarát…

De tulajdonképpen – bár először még nem sejtettük, hogy milyen igaz, amit Chevy mond – a legizgalmasabb dolog a földet érés.

Mert hát a ballon arra megy, amerre a szél fúj.

Ezért van a követő kocsi, ami árkon-bokron át a ballon nyomában lohol, hogy odarepesszen a mező közepére, ahol szerencsésen (?) földet érsz.

Miközben méltóság telin végiglebegtünk Pusztaszabolcs kedves házai felett, és megsimogattuk templomának tornyait a kosár aljával, Chevy arról mesélt, hogyan szállt le egyszer egy kukoricaföld közepébe, vagy a meglepett paraszt bácsi kertjébe.

Most kinézett magának egy gyufásdoboz méretű föld darabot, ahol nem volt növényzet, aztán egyre ritkábban adagolta a forró levegőt, így stabilan ereszkedtünk, és folyamatosan ismételte azt a szót, amit már az elején is többször említett, de amit egyáltalán nem akarsz hallani, miközben több százezer köbméternyi forró levegő van a fejed felett és egy akkora ballon, mint egy komplett TESCO parkoló: „Kapaszkodni, kapaszkodni, kapaszkodni!”

Tulajdonképpen egy kis döccenéssel simán földet is értünk.

Egy villanásra megnyugszik a szív és azt gondolod, „hát ez tuti volt!”

Majd a szél felkapja a még mindig gigantikus ballont, és gyengéden újra megemel, hogy megint egy méterrel közelebb vigyen a kukoricáshoz.

Ennél a résznél egyébként nagyjából 20 fősre gyűlik a nézősereg, akik a házakból rohantak ki, látva a fejük felett egyre süllyedő hő-szörnyeteget..

Megint egy döccenéses földetérés, de ennek már nem dőlsz be, mert tudod, hogy a szél azt játszik velünk, amit csak akar.

Ám csodák-csodája, a kosár a helyén maradt, csak a ballont döntötte egyre meredekebb ívben a szél hol erre, hol arra…

A kosárral együtt persze, amiben mi álldogáltunk megszeppenve.

Szorongunk, mint a hering a 2×1 méteres kosárban heten, és lassan dőlünk a föld felé kosarastól, sapkástól, kapaszkodóstól…

Egyszer balra, aztán jobbra.

Az tuti lenne, ha a kosár feldőlne, mi egymásra borulunk, mint a télálló burgonya, a ballont meg csak viszi majd a szél, mi meg fektünkben vagy felszántjuk az ugart, leradírozzuk az egyenetlenségeket, vagy elvégezzük a betakarítást a kukoricásban, ha már erre járunk…

Chevy erre csak annyit mond szelíd hangján: „És most élvezzük!”

Szerintem teljesen őszinte a kacajunk…

De nem borultunk fel, még ide-oda billegtünk kicsit, mint egy „kelj fel Jancsi” egy 50 méteres ballonnal a fejünk felett…

Ilyenkor válik érthetővé, miért mondta el olyan határozottan Chevy, hogy csak akkor hagyhatjuk el a ballont, ha ő név szerint utasítást ad rá.

Ha valaki pánikszerűen kiugrik, a kisebb súllyal a kosár újra felemelkedik és az egyre csökkenő számú utasok még órákon át játszadozhatnak a fel-le pattogó ballonnal, mire már csak egy marad, azt meg elviszi az Északi boszorkány a fekete hegyeken túlra és soha nem fog tudni újra földre lépni…

Végül megjött a kísérő kocsi, a ballon tetején kinyitották a leeresztő nyílást, és csapat lassan újra a biztos földre léphetett.

Aztán következett ugyanaz a ceremónia, amit már megismertünk az indulás előtt, csak most visszafelé: több ezer négyzetméternyi anyag mütyürre tekerése, a gázpalackok leszerelése, a kosár elpakolása.

Mindezt a lemenő nap utolsó sugaraiban, és a tiszteletünkre odagyűlt nagyjából 27 millió szúnyog őszinte érdeklődése közepette…

És kérem tisztelettel, hogy az élmény valóban teljes legyen, a kocsik fényszórójánál következhet az avatás!

Az első ballonút emlékére kiosztott „Adománylevél”, melyben minden utas megkapja hősi ballonos nevét (az én gyönyörű feleségem ezentúl Grófnő Pusztaszabolcsy Nád Felett Suhanó De Napraforgót Bucizó Péter Melinda), a hozzá tartozó ceremónia kíséretében, melyet csak azért nem írok le részletesebben, hogy aki ballonozásra adja a fejét, a rácsodálkozás teljes örömével élhesse át…

Csoda volt, minden pillanatával és mozzanatával… 

...

Hálásan köszönjük az élményt és a csodákat, áldja, az ég a Dalmit, a Chevyt, a Tájmit és a Tyipüt, sőt, a teljes Unique Ballonsport Club-ot! 

Keresd meg őket és majd meséld el a saját élményedet! 

Soóse  -  sooszoltan.com